Pages

Beszélgessünk kicsit a Sense8-ről.

Ritkán történik velem ilyen, de már lassan egy hete végigbinge-eltem a Watchowski testvérek új Netflixes sorozatát, a Sense8-et, és még mindig nem tudom, mit gondoljak róla. 


Mikor megnéztem az első részt, azt mondtam, hogy én ezt egyáltalán nem akarom folytatni, majd valami furcsa és megmagyarázhatatlan perverzióból mégis folytattam. Az évad felénél kijelentettem, hogy önérzet is van a világon, és ha be is fejezem az első évadot, a másodikat már nem fogom nézni. Aztán befejeztem az első évadot, és titkon el kezdtem kicsit várni a másodikat is.

A sztori alapja az, hogy az emberi fajnak van egy evolucionálisan továbbfejlődött rétege, a sensate-ek, akik erős telepatikus kapcsolatban állnak a klaszterük (csoportjuk) többi tagjával. Hatással vannak egymás érzelmi állapotára, át tudják venni az uralmat egymás teste fölött, közössé válik a tudatuk, és bárhol, bármikor megjelenhetnek egymás előtt egy kiadós csókolózásra, vagy egyéb, más jellegű kontaktusra. Ez magával vonja azt is, hogy ha az egyikük meghal, akkor azt a többi is átérzi, így minél többen halnak meg, annál nagyobb szívás.

És hát a sensate-ek (azt hiszem végül érzőknek fordították le) hullanak rendesen, hála egy titkos egészségügyi szervezetnek, aki nem nézi jó szemmel, hogy vannak akik emberebbek a többieknél.

A történet az egyik fő-sensate (Darryl Hannah) titokzatos halálával kezdődik, aki mielőtt öngyilkos lenne „életet ad” 8 másik embernek, tehát a képességét szétszórja egyszerű halandók közt. Van egy szeretője/társa/kedves barátja is, akit – hogy még jobban érezd a sorozat weird shit mivoltát – a Lostban is szereplő, Naveen Andrews játszik, később ő lesz az újoncok fura elme-mentora.


A 8 új sensate a világ 8 teljesen eltérő pontján születik meg.

  • Will Gorski, a chicagói rendőr, aki annak ellenére, hogy édesapját meglőtték egy gettóban, hisz az egyenlőségben, szívesen segít fiatal és sérült gengsztereken, akikkel rajta kívül senki sem akar foglalkozni Chicagóban, de amúgy egy nyugis, kevés pénzből éldegélő, törekvő, lelkiismeretes külvárosi tag.
  • Lito Rodriguez szerintem a sorozat egyik legviccesebb – és nem annyira sablonosan megírt – karaktere. Egy mexikói, macsó színész, akiért odavannak a nők, rengeteg romantikus ponyva-akcióban szerepelt és igazából meleg. Az évad alatt elég sokat fejlődik, meghasonlik önmagával, rájön, hogy a munkájából kifolyólag minden, amit idáig tett csak színlelés és kamu volt, ráadásul még az egyik papucsát is elveszti.
  • Riley Blue, az izlandi-brit lány olyan, mintha valamelyik mostani Skins évadból lépett volna elő. Zavart, csendes, sokszor vigyorog bárgyún, egyébként előszeretettel fogyasztja a könnyűdrogokat, DJ-zget is, de legbelül az egyik legszomorúbb és legkeserűbb backstoryval rendelkező szereplő, ennek megfelelően egyfolytában valahol egyedül tengődik.
  • Sun Bak egy dél-koreai üzletasszony, aki az erősen patriarchális berendezkedésű társadalomban egy vállalatvezető lánya, egyébként pedig elég penge harcművész is. Egy erős női karakter, akinek az életét a férfi elnyomás hatásai jelentősen átformálják, de ő állja a sarat. Enough said.
  • Wolfgang Bogdanow, a félig orosz, félig német maffiózócsaládból származó szőkeherceg, a sorozat rosszfiúja. Ő is furcsa viszonyt ápol a családjával – a sorozat szereplői közül gyakorlatilag mindenkinek meghalt legalább az egyik szülője, és a családi boldogság sem mindig felhőtlen –, szabadidejében széfeket rabol ki, és a tipikusan németfejű barátjával lóg.
  • Kala Dandekar egy kedves, indiai gyógyszerészlány, aki épp készül férjhez menni egy olyan férfihez, akit nem is szeret. A dolog iróniája, hogy még csak nem is a tradicionális „mi választunk helyetted” indiai házasságról van szó. Egyebet nagyon nem lehet elmondani róla, maximum csak annyit, hogy igen vallásos.
  • Nomi Marks nagyon furcsa karakter. Egy transznemű, leszbikus hölgyről van szó, akit a konzervatív családja még mindig Michaelnek hív, és egyébként lelkiismeretfurdalás nélkül ajánlják fel agyi kísérletekre, szóval ő sem túl vidám karakter. Lázadó barátnőjével bátran kiállnak a melegjogok és az egyenlőség mellett, valamint a screentime-juk 80%-ban általában csókolóznak. Nomi szerintem egy olyan karakter, hogy ha nem Watchowskiék készítik a sorozatot, akkor nem lenne benne ez a szál ilyen hangsúlyosan és ennyire megírva. Egyébként a hölgy hacker is, aminek viszonylag sok hasznát fogják venni a sorozat folyamán.
  • Capheus Vezetéknév egy mélyszegénységben élő, afrikai fiatalember, aki megrögzötten követi és imádja Jean-Claude Van Damme-ot, és mindemellett remek, de életveszélyes sofőr, általában mindig lelkiismeretesen cselekszik.

Na kezdjük a pozitívumokkal.

A sorozatban rengeteg potenciál van. 8 különböző kultúrából, társadalomból, családból érkező, egymástól –a szó mindkét értelmében – távol álló karakternek kell összedolgoznia a főgonosszal – a mások agyában szívesen turkáló, pszicho-telepata Suttogóval – szemben.

Pluszpont, hogy a forgatási helyszíneket nem stúdiókban rendezték be, hanem tényleg elutaztak többek közt Izlandra, Szöülba, Mumbaiba, Nairobiba és Berlinbe, sőt igyekeztek mindig helyi színészekkel is dolgozni. Klasszul kidomborítják az eltérő karakterek kulturális hátterét is, értem itt többek közt a dél-koreai női börtönt, vagy az Afrikai szegénynegyedekben uralkodó kaotikus, militarista helyzeteket.

A vágás elképesztően jó. Rengeteg jelenet van, ahol másodpercenként, snitten belül cserélnek helyet a szereplők, ezeket pedig tényleg számítógépes trükkök nélkül csinálták meg, a színészek oda-vissza gurulnak a kamera alatt, vagy éppen bebújnak az asztal alá. Nagyon jók a szálak és a jelenetek közti átkötések is.

A sorozat legfőbb erénye az, ahogy össze tudja játszatni a 8 főhőst. Nekem az évadzáró során visszaköszönt az Avengers-klimax, ahogy eltérő képességű emberek látványosan, dinamikusan együttműködve érik el a céljaikat. Mert a sorozat végére mindenkinek meglesz a helye: ha hazudni kell, vagy eljátszani valamit, akkor Litóval cserél elmét az éppen aktuális test, ha nagyon durván meg kell alázni 4 őrt, akkor Sunnal, ha kocsikat kell buherálni, akkor Capheusszal, ha pedig csak valami életveszélyes, vakmerő yolózást kell végrehajtani, akkor a hűvös Wolfganggal.

Megjelenik a kollektív tudat filozófiája is, mivel a karakterek akarva-akaratlanul is átérzik egymás baját, egyszerre tudják azt, amit ők a másik ("nincs én, csak mi"), mivel gyakorlatilag össze van nőve az elméjük. De visszaköszön az anamnézis folyamata is bizonyos fokig, amikor minden sensate egyszerre éli át újból a saját és egymás születését egy szimfonikus koncert alatt. A sorozatban egyébként több súlyos jelenet is van, mondjuk az egyik csúcspontnak szánt nyolcas, „What’s going on” duett eléggé kínosra sikeredett, de például a telepatikus gruppenszexjelenet eléggé vicces volt.


Jöjjenek a negatívumok.

Sajnos ebből is akad bőven. Egyrészt, ami számomra az évad előrehaladtával kevésbé lett zavaró, az a karakterek klisésre sarkítása. Wolfgang, akinek az apja széftörő volt, de kifogott rajta a világ "legfeltörhetetlenebb" széfje, végül feltör egy ugyanolyat a lebukás előtti utolsó másodpercben. Capheus, akinek halálos beteg az édesanyja, akár még illegális tevékenységeket is bevállal, csak hogy segíteni tudja, de emiatt lelkiismereti problémákba keveredik. És a többi, értitek.

Viszont a legidegesítőbb momentuma a sorozatnak, az maga a szövegkönyv. De komolyan srácok, a True Detective 2-ben nem volt ennyi idiótaság. A karakterek a párbeszédek 90%-ban gyakorlatilag az Életről, a Szeretetről és a Halálról szóló közhelyponyvák vonatkozó fejezeteit olvassák fel. Minden sorozat után van legalább egy-két olyan catchphrase, vagy erősebb mondat, amit meg szoktak jegyezni, és utána ezeket unásig felhasználják a fekete-fehér fanmade montázsokhoz, de sajnos még a Tumblr-en pörgő egy-két idézet sem annyira erős, hogy akár csak egyet is érdemes legyen megjegyezni. Sőt, a magát egyébként filozofikusnak tartó, hipszter Hernando is olyan rébuszokban beszél a művészet és a szerelem kapcsolatáról, mintha egy szórakoztatóirodalmon szocializálódott nyolcadikos írta volna meg fogalmazásnak.

Mindemellett van benne inkonzisztencia, giccs és pár, elég adhoc jellegű dolog is, ami fölött könnyű elsiklani, vagy meg lehet magyarázni azzal, hogy „az elméjük kapcsolata eléggé bonyolult, szóval lehetséges”.

Mélyre ásó elemzéssel nem szívesen próbálkoznék, mert egyrészt még mindig nem hűlt ki teljesen nálam a téma, másrészt nem is biztos, hogy állná a Sense8. Tulajdonképpen a sorozat az egyenlőségről és az elfogadásról szól, meg arról, hogy szupererők nélkül is lehet klassz dolgokat csinálni, meg állj ki magadért(ismét közhelyek), ilyesmi. Elég sok aktuális és fontos társadalmi kérdést villant fel a karaktereken keresztül (rendőrség-kisebbség konfliktusa, feminizmus, elhanyagolt afrikai országok és a milliomosok, vallás szerepe a modern kultúrában, LBTQ), de ezeket is inkább csak ilyen tessék-lássék módon, vagy legalábbis nekem elég bénácskának tűntek.

Sokat gondolkodtam, hogy vajon csak azért néztem-e tovább ilyen daccal, mert se a Heroest, se a Lostot nem követtem soha végig, ezért pedig tudat alatt úgy gondoltam, kompenzálnom kell, vagy mert a lényem egy sötét része amúgy is fogékony az ilyen borongós, szenvedősen szerelmes, Sigúr Rósra csókolózó, transzcendens, élet-halál kalandokkal való szimpatizálásra.

Hogy a melyik a rosszabb eset, arról vitatkozhatnánk.

Unknown

Phasellus facilisis convallis metus, ut imperdiet augue auctor nec. Duis at velit id augue lobortis porta. Sed varius, enim accumsan aliquam tincidunt, tortor urna vulputate quam, eget finibus urna est in augue.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése